A blog nem a fanficeim kedvéért jött létre, de amíg a saját írásomon dolgozom, hozok mutatóba néhányat belőlük. Ezúttal egy Fodor Ákos-haiku ihletésére írt Shiver-fanfic következik (még novellának se nevezhető szösszenet), azaz Maggie Stiefvater könyvtrilógiájához íródott. A második és a harmadik kötet játszódik.
Maggie Stiefvaterről és a Mercy Falls farkasai-sorozatról (ismertebb nevén a Shiver-trilógia) a molyon találhattok bővebb információt. Aki esetleg nem ismeri, annak ajánlom, hogy ismerje meg, mert megéri! Nekem az egyik kedvencem, nem véletlen, hogy meg is ihletett. :)
A tovább mögött olvasható.
Csak Sam
Sam
A papírdarvak olyan lassan
forogtak felettem a nyitott ablakon beszökő fuvallatban, mintha kedvük sem
lenne a mozgáshoz. Éreztem, hogy a fejemben formálódni kezd az
agyhártyagyulladásból rám maradt fájdalom, körbe-körbevibrált, egyre kisebb
helyre koncentrálva magát. Fel akartam emelni a kezem, hogy megdörzsöljem a
halántékomat, ahová végül befészkelte magát, de nekem sem volt kedvem a
mozgáshoz.
Odakint szinte
még tél volt. A fák meztelenek, az autók óvatosak, a farkasok többnyire
farkasok.
Idebent a
beáramló hideg összecsapott a padlóból felszálló meleggel és győzelemre állt –
fáztam. Fáztam és fájt a fejem. A gyomrom ellenben nem rándult össze, a
csontjaim jól érezték magukat a helyükön, és bár a hideg farkast ordított, én Sam
maradtam. Csak Sam.
Hallottam, ahogy
Cole motoz a szomszédos szobában. Nem a saját szobájában. Először arra gondoltam, hogy talán
holnap meg kellene kérdeznem tőle, min ügyködik, aztán meg arra, hogy
valószínűleg nem fogom. Valamibe belerúghatott, mert előbb puffanás hangja
szűrődött át, majd egy káromkodásé, aztán még egyé. Magamban sóhajtottam.
Kezdtem hozzászokni, hogy Cole St. Clair megfékezhetetlen szélviharként söpör
végig a házon, az életén, az enyémen… Az általa keltett zaj azonban ráébresztett
az idő múlására és arra a meglepően csendes csendre, ami körülvett. Úgy tűnt,
Beck régi kazettája, amit mielőtt az ágyamra hanyatlottam volna, tettem be a
lejátszóba, az „A” oldal végére ért. Grace nevetett volna a zenehallgatás
ennyire kicsit sem praktikus módján, és rajtam, amiért élvezem, hogy mikor
visszatekerek egy számot, a magnó berregő-kattogó hanggal végzi a dolgát. Pont
olyan haszontalan, a történelemben hagyott hangkíséret volt ez, mint a vonatok
zakatolása. A normális, mai életben az egyik zeneszámról a másikra lépés néma,
akárcsak a tovarobogó mozdony. Én mégis szerettem mindkettőt: a kattogást és a
zakatolást is. Emlékeztem, hogy Beckkel és Paullal egyszer megnéztünk egy régi
filmet, régen játszódott és régen is forgatták, Paul pedig akkoriban rajongott
ezekért. Én még kicsi voltam, és nem sokat értettem a történetből, de a fekete
pályaudvar a fehér füsttel az eszembe vésődött, ahogy a kiguruló vonatok
zabolátlan dübörgése is.
Fel kellett
volna kelnem, és megfordítani a kazettát. Vagy be kellett volna csuknom az
ablakot. Vagy lehunyni a szememet és aludni. Valamit csinálni. Képtelen voltam
rá, ellenben egy dal ravaszul előosont valahonnan, de lusta voltam hozzá, hogy
elkapjam. Csak ennyi maradt meg:
„Ott állsz a Vihar
Dobbanatlan Szívében.
Állsz. Állsz és mozgatsz.”[1]
Grace.
Felnyögtem, mert
hirtelen annyira erős lett a hiánya, hogy az már fájt. A tompaságon, amelybe
löktem magam, ő keresztülfurakodott, és ezer pillanat formájában most egyszerre
az agyamba robbant. Sok egymásba gabalyodó, tökéletes pillanat kollázsa.
Elvégre, ismertem be, attól, hogy valami szomorú, még lehet tökéletes… Grace,
ahogy a kerti hintán ül és olvas. Grace, ahogy a Ferde Polcban végigsimít egy
bőrkötet ráncos gerincén. Grace, ahogy az édességboltban mindent érez, és az
orra kitágul, hogy befogadja az illatokat. Grace az íróasztal mögött, ahogy a
ceruzája végét a fogához kocogtatja. Grace,
ahogy a szobám ajtajában áll, kipirult, lázas arccal, hátizsákkal a vállán.
Grace, ahogy a karomban tartom. Grace. Grace. Grace.
A párna a fejem
alá simult, és Grace illatú felhőbe vont. Ott volt mindenütt. A mandulaillat, a
pézsma- és a földszag, a samponja orgonája… Grace távolléte Grace alakú nyomot
hagyott a matracon.
„Hűlt helyén holmi
meleg mocorgás múltán
mélyebb a hideg.”[2]
Azt akartam,
hogy itt legyen. Grace-illattal, Grace-alakban. De újabb nap telt el nélküle,
és én még mindig nem bírtam elviselni a hiányát. Egymagam voltam. Egyedül. Csak
Sam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése