TMI, azaz A Végzet Ereklyéi sorozathoz kapcsolódó írás. A Filmszakadás az összefoglaló neve a TMI-ficeket összefoglaló gyűjteménynek. A lényege annyi, hogy úgy teszek, mintha kimaradt jeleneteket írnék a könyvekhez. Mintha elszakadt volna ott a film, én pedig kipótolnám. (Csak kevésbé lesz jó, mint az eredeti...)
A Central Park című rövid novella Isabelle és Simon első csókját dolgozza fel, amiről sokat hallunk a könyvekben (a Hamuvárosban és az Üvegvárosban is emlegetik), de sosem tudjuk meg, mikor és hogyan is történt. Én kitaláltam rá a saját verziómat. A Csontváros tizenegyedik fejezete alatt játszódik a történet, amikor is, Magnus bulijának kora délutánján, Isabelle és Simon tündéreket mennek nézni a Central Parkba...
A tovább mögött lássuk, mit találnak. :)
Central Park
(Csontváros – Tizenegyedik fejezet)
Isabelle pofákat vágott. – (…) Nézze, ha máshogy nem mászhatunk ki
ebből, akkor megcsókolom Simont. Végül is megtettem korábban is, és nem
volt annyira rémes.
– Kösz – jegyezte meg Simon. – Nagyon hízelgő.
/Idézet a Hamuváros 161. oldaláról/
Magnus Bane bulija éjfélkor kezdődött, most éppen csak delet ütött az óra. A Central Park pedig szokás szerint nyüzsgött. A mondénok bágyadt tekintettel rótták az ösvényeket, néhányan az ebédjüket fogyasztották – menet közben, szalvéta nélkül, fúj! –, mások kihasználták a hőséget és plédekre telepedtek a fűben.
Isabelle elfordította róluk a pillantását és a fák közé bámult. A levelek között átszűrődött a napfény, nem maradt árnyék, hogy bárki elrejtőzzön benne. De amit ők kerestek, annak nem is kellett a sötétbe bújnia. Az ostoba mondik maguktól akkor se vették volna észre a tündéreket, ha azok éppen a szemük előtt hánynak cigánykereket. Nem mintha a tündérek rajongói lettek volna a cigánykerekezésnek, talán a phoukákat kivéve – nekik néha voltak fura dolgaik…
– Szóval a tündérek – szólalt meg Isabelle mellett Simon, és felhagyott az addigi idegesítő kávészürcsöléssel – ilyen aprók? Vagy inkább mint a tündék Középföldén? Vannak köztük önmarcangoló félelfek?
Isabelle aprót sóhajtott. – A tündér valójában csak egy gyűjtőnév. Léteznek külön pixik, nixik, féjek, phoukák, és még rengetegen. Megszámlálhatatlanul sokfajta méretben, színben, formában…
Simon még aközben is hümmögött, amikor kissé ellépett Isabelle mellől, és az út menti szemetesbe hajította a papírpoharat, amiből ivott. Amint visszaért, rögtön újabbat kérdezett:
– De a tündérek… ők is Alvilágiak, ugye?
Ezt már reggel a Takiban tisztázták, így Isabelle csak bólintott.
– Azt mondtátok – folytatta Simon –, hogy ha a vérfarkasok vagy a vámpírok megszegik a Törvényt, akkor rájuk is vadásztok, mint a démonokra…
– Nem úgy, mint a démonokra – szólt közbe Isabelle –, a démonok démonok, a vámpírok és a vérfarkasok fertőzött emberek.
Simon bocsánatkérően nézett a másikra. – Jó. De a tündérek részben démonok, részben angyalok – idézte fel azt, amit Isabelle korábban mondott neki –, velük van dolgotok?
Isabelle felnevetett. Olyan hirtelen és élesen, hogy az előttük sétáló pár is feléjük kapta a szemét. A lány rájuk se hederített.
– Hogy van-e dolgunk velük? Nem igazán. Addig jó, amíg nincsen.
Simon értetlenül nézett rá, de Isabelle-nek kezdett elege lenni a témából. Igen, tényleg azzal hívta Simont a Central Parkba, hogy mutat neki tündéreket, de azt gondolta, a fiúnak is egyértelmű, hogy ez csak afféle eufemizmus.
– Komolyan a tündérekről akarsz beszélni?
– Azt hittem…
– Ahh! – legyintett mérgesen Isabelle, aztán megállt az egyik pad mellett, és maga elé rántotta Simont. A vállánál fogta őt – majdnem ugyanolyan magasak voltak. Az ujjai a kék, HISZEK A PÍBEN feliratú póló szegélyével játszottak, ami a melegben egészen a fiú nyakához tapadt. Nem is beszélve a póló feletti, kigombolt ingről, ami, Isabelle érezte, ahogy a másik tarkójára csúsztatta a kezét, egészen forró lett a ráeső napsugaraktól.
Simon dermedten bámult Isabelle-re. A szemüvege kicsit oldalra csúszott, de nem nyúlt oda, hogy megigazítsa. Isabelle kihívóan nézett a sötét szempárba. Simon egy pillanatig habozott, aztán nagyon lassan átkarolta a másikat. Most már alig centikre voltak egymástól.
– Ó, az Angyal szerelmére!
Simon kezdeményezésére a végtelenségig is hiába várhatott volna Isabelle, neki kellett mozdulnia. Azzal már csókolta is a mondént.
Simon szája puhának bizonyult, meglepően puhának. A lehelete kávéillatú volt, az ujjai pedig gyengédek, ahogy simogatni kezdte Isabelle derekát, majd bizonytalanul viszonozta a csókot. Nem volt szenvedélyes, nem lobbantotta lángra Isabelle körül a világot, egy sima csók volt egy sima mondénnal. Isabelle türelmetlenül fúrta az ujjait Simon barna hajába és még közelebb húzódott a fiúhoz. Ezúttal testük szinte minden pontja összeért. Simon keze fel-alá járt Isabelle gerince mentén, óvatosan és lassan, de legalább csinált valamit. Isabelle eközben lerángatta Simon fekete ingjét, ami ahogy folyamatosan szívta magába a hőséget, még Isabelle-t is melegítette.
Isabelle érzékelte, hogy egy járókelő felszisszen mellettük, és elhaladtában valamit mormol, amit úgy is lehetett érteni, „Szobára!”, de nem törődött vele. Neki most kellett ez a csók, most kellett tudnia, milyen Simon karjaiban lenni. Más volt, mint egy vérfarkassal, más, mint egy vámpírral, más, mint más mondénokkal. De nem perzselő, nem különleges. Nem olyan, mintha valaki olyannal csókolózna, akit szeret, vagy aki őt szeretné. Clary jutott eszébe, az, ahogyan Simon rá nézett. Annyi gondoskodás, annyi vágyódás egyetlen pillantásba sűrítve, amennyit ő életében nem tudott magából kipréselni. Ez kellett volna neki. Az a pillantás, amit Simon nem neki tartogatott
Isabelle szinte ellökte magát a másiktól. Érezte, hogy éget a tekintete, ahogy mélyen a másik szemébe nézett.
Semmi.
Simon kicsit ugyan kapkodta a levegőt, és két piros folt jelezte az arcán a zavarát, de semmi egyéb.
Isabelle legszívesebben ráüvöltött volna, vagy még inkább saját magára, hogy ugyan mit hitt, de aztán egyiket sem tette. Szinte közönyösnek hallotta a hangját, amikor megszólalt:
– Itt van az inged. – Azzal a meglepett Simon mellkasának dobta a fekete inget, ami valahogy a kezében maradt. A fiú az utolsó pillanatban kapta el a ruhadarabot. Mielőtt azonban bármit mondhatott volna, Isabelle már tovább is indult az ösvényen.
Isabelle igyekezett úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem az imént támadott volna le egy mondént egy park kellős közepén. Végül is nem először fordult vele elő ilyesmi…
Simon tétován köszörülte meg mellette a torkát. Isabelle leküzdötte a kényszert, hogy megkérdezze, megakadt-e rajta valami.
– Sajnálom – mondta helyette –, hogy nem láttunk tündéreket. Biztosan siratódalt szereznek vagy csecsemőket rabolnak valahol máshol…
– Csecsemőket… hogy mit csinálnak?
Isabelle eleresztette a füle mellett Simon nyekergését. – De Magnus buliján szerintem lesznek féjek, talán phoukák is, ők szoktak zenélni. Bár táncolni nem nagyon lehet arra, amit játszanak.
Simon egy darabig hallgatott, talán még mindig a csókjukat emésztgette. De legalább felhagyott vele, hogy beszélgetni próbáljon róla.
– Ez a Magnus veszélyes fickó? – kérdezte aztán.
– Brooklyn Fő Boszorkánymestere, muszáj veszélyesnek lennie.
– És feltétlenül el kell mennünk hozzá?
– Ha Clary meg akarja tudni, mi van a fejében, akkor neki igen. Te meg feltételezem, Claryvel akarsz tartani.
Isabelle fanyarul vette észre, hogy a hangja egy oktávval magasabbra szökött, amikor kiejtette Clary nevét. Simonnak azonban szerencsére nem tűnt fel.
– Persze – vágta rá a fiú. – Csak nem akarom, hogy baja essen. Vagy csalódás érje.
– Az élet tele van csalódásokkal – felelte csendesen Isabelle. – Jace pedig úgyis vigyázni fog Claryre.
Simon úgy horkant fel, mintha azt mondaná, pont ettől tart ő is.
Isabelle hirtelen támadt és megmagyarázhatatlan örömöt érzett Simon féltékenysége hallatán.
– Jace egyébként is úgy néz Claryre, mint akiért egy kamion elé vetné magát.
– Azt hittem, Jace csak úgy brahiból is egy kamion elé vetné magát.
Isabelle-t egy pillanatra elnémította a válasz, talán mert Simon éleslátóbb volt, mint amit kinézett volna belőle. Aztán vállat vont.
– Talán ezért vannak érte úgy oda a lányok – jegyezte meg. – Clary is.
Most Simonon volt a sor, hogy elhallgasson. És egy darabig némán sétáltak tovább. A nap különös árnyékokat festett eléjük az útra – a parkban megrekkenő hőségben úgy tűnt, mintha reszketnének, mintha ők maguk is reszkettek volna.
– Estére – törte meg a csendet Isabelle – szereznünk kell neked valami más ruhát. Amennyire lehet, közülünk valónak kell látszanod.
– Most mondom, nem engedem, hogy nekem essetek egy fekete filccel.
Isabelle elmosolyodott. – Az ingedet kifordíthatjuk, hogy ne látszódjon a… hm… felirat rajta.
Simon szétterítette a karján az említett inget, mintha ellenőrizni akarná, hogy azon is, nem csak a pólóján van valamilyen felirat.
– Azt állítod, hogy a GÉMER MINDHALÁLIG nem túl árnyvadászos? Pedig benne van a halál is – mondta.
– Mi egyáltalán nem hordunk feliratos ruhákat.
– Még olyat se, hogy MINŐSÍTETT DÉMONÖLŐ vagy FEL MIND A NYOLC KÉZZEL?
– Nem.
– A neveteket se írjátok bele a címkébe?
– Miért írnánk bele? – húzta össze a szemöldökét Isabelle.
– Hát ezt a sok fekete cuccot könnyen össze lehet keverni.
– Ha Jace az én ruhámat találná felvenni – felelte vidáman a lány –, az inkább mulatságos lenne, mintsem tragikus. De ha már a ruháinknál tartunk, Alec kölcsönadhat neked egy fekete nadrágot.
– Ez tényleg nem…
– Árnyvadásznak kell látszanod – ismételte Isabelle nyomatékosan.
– Jó. Rendben – egyezett bele Simon, mintha ő tenne szívességet. Ami azt illeti, Isabelle felvillanyozódott a kilátásra, hogy amíg Clary azzal a Magnusszal dumál, ő ügyelhet Simonra. Talán akkor is ügyelhet rá, amikor Clary látja… Ezt a gondolatot elhessegette.
– Nem kellene lassan visszamennünk az Intézetbe? – kérdezte meg Simon.
– De. Még ki kell választanom, hogy én miben megyek Magnushoz.
Tettek egy éles jobbkanyart a következő elágazásnál, és a metró és Brooklyn felé indultak. Isabelle menet közben vetett egy észrevétlen oldalpillantást Simonra. Eltűntek a piros foltok az arcáról, lehajtott fejjel sétált mellette, látszólag mélyen a gondolataiba merülve. Isabelle pedig ezúttal biztos volt benne, hogy azok a gondolatok nem körülötte járnak.
Isabelle megszokta, hogy a fiúknak ő kellett, és most beismerte, hogy igazából neki pedig nem Simon kell, aki még miközben csókolóztak is, mintha tartott volna tőle, hanem valaki, aki úgy néz rá, mint ahogyan Simon nézett Claryre. A tudatra volt szüksége, hogy bízhat abban, hogy ha egyszer szerelmes lesz, nem fogják összetörni a szívét. Elkeserítő felismerés volt, ami a szédítő meleg ellenére arra késztette, hogy fázósan fűzze össze a karjait maga előtt.
– Kösz – jegyezte meg Simon. – Nagyon hízelgő.
/Idézet a Hamuváros 161. oldaláról/
Magnus Bane bulija éjfélkor kezdődött, most éppen csak delet ütött az óra. A Central Park pedig szokás szerint nyüzsgött. A mondénok bágyadt tekintettel rótták az ösvényeket, néhányan az ebédjüket fogyasztották – menet közben, szalvéta nélkül, fúj! –, mások kihasználták a hőséget és plédekre telepedtek a fűben.
Isabelle elfordította róluk a pillantását és a fák közé bámult. A levelek között átszűrődött a napfény, nem maradt árnyék, hogy bárki elrejtőzzön benne. De amit ők kerestek, annak nem is kellett a sötétbe bújnia. Az ostoba mondik maguktól akkor se vették volna észre a tündéreket, ha azok éppen a szemük előtt hánynak cigánykereket. Nem mintha a tündérek rajongói lettek volna a cigánykerekezésnek, talán a phoukákat kivéve – nekik néha voltak fura dolgaik…
– Szóval a tündérek – szólalt meg Isabelle mellett Simon, és felhagyott az addigi idegesítő kávészürcsöléssel – ilyen aprók? Vagy inkább mint a tündék Középföldén? Vannak köztük önmarcangoló félelfek?
Isabelle aprót sóhajtott. – A tündér valójában csak egy gyűjtőnév. Léteznek külön pixik, nixik, féjek, phoukák, és még rengetegen. Megszámlálhatatlanul sokfajta méretben, színben, formában…
Simon még aközben is hümmögött, amikor kissé ellépett Isabelle mellől, és az út menti szemetesbe hajította a papírpoharat, amiből ivott. Amint visszaért, rögtön újabbat kérdezett:
– De a tündérek… ők is Alvilágiak, ugye?
Ezt már reggel a Takiban tisztázták, így Isabelle csak bólintott.
– Azt mondtátok – folytatta Simon –, hogy ha a vérfarkasok vagy a vámpírok megszegik a Törvényt, akkor rájuk is vadásztok, mint a démonokra…
– Nem úgy, mint a démonokra – szólt közbe Isabelle –, a démonok démonok, a vámpírok és a vérfarkasok fertőzött emberek.
Simon bocsánatkérően nézett a másikra. – Jó. De a tündérek részben démonok, részben angyalok – idézte fel azt, amit Isabelle korábban mondott neki –, velük van dolgotok?
Isabelle felnevetett. Olyan hirtelen és élesen, hogy az előttük sétáló pár is feléjük kapta a szemét. A lány rájuk se hederített.
– Hogy van-e dolgunk velük? Nem igazán. Addig jó, amíg nincsen.
Simon értetlenül nézett rá, de Isabelle-nek kezdett elege lenni a témából. Igen, tényleg azzal hívta Simont a Central Parkba, hogy mutat neki tündéreket, de azt gondolta, a fiúnak is egyértelmű, hogy ez csak afféle eufemizmus.
– Komolyan a tündérekről akarsz beszélni?
– Azt hittem…
– Ahh! – legyintett mérgesen Isabelle, aztán megállt az egyik pad mellett, és maga elé rántotta Simont. A vállánál fogta őt – majdnem ugyanolyan magasak voltak. Az ujjai a kék, HISZEK A PÍBEN feliratú póló szegélyével játszottak, ami a melegben egészen a fiú nyakához tapadt. Nem is beszélve a póló feletti, kigombolt ingről, ami, Isabelle érezte, ahogy a másik tarkójára csúsztatta a kezét, egészen forró lett a ráeső napsugaraktól.
Simon dermedten bámult Isabelle-re. A szemüvege kicsit oldalra csúszott, de nem nyúlt oda, hogy megigazítsa. Isabelle kihívóan nézett a sötét szempárba. Simon egy pillanatig habozott, aztán nagyon lassan átkarolta a másikat. Most már alig centikre voltak egymástól.
– Ó, az Angyal szerelmére!
Simon kezdeményezésére a végtelenségig is hiába várhatott volna Isabelle, neki kellett mozdulnia. Azzal már csókolta is a mondént.
Simon szája puhának bizonyult, meglepően puhának. A lehelete kávéillatú volt, az ujjai pedig gyengédek, ahogy simogatni kezdte Isabelle derekát, majd bizonytalanul viszonozta a csókot. Nem volt szenvedélyes, nem lobbantotta lángra Isabelle körül a világot, egy sima csók volt egy sima mondénnal. Isabelle türelmetlenül fúrta az ujjait Simon barna hajába és még közelebb húzódott a fiúhoz. Ezúttal testük szinte minden pontja összeért. Simon keze fel-alá járt Isabelle gerince mentén, óvatosan és lassan, de legalább csinált valamit. Isabelle eközben lerángatta Simon fekete ingjét, ami ahogy folyamatosan szívta magába a hőséget, még Isabelle-t is melegítette.
Isabelle érzékelte, hogy egy járókelő felszisszen mellettük, és elhaladtában valamit mormol, amit úgy is lehetett érteni, „Szobára!”, de nem törődött vele. Neki most kellett ez a csók, most kellett tudnia, milyen Simon karjaiban lenni. Más volt, mint egy vérfarkassal, más, mint egy vámpírral, más, mint más mondénokkal. De nem perzselő, nem különleges. Nem olyan, mintha valaki olyannal csókolózna, akit szeret, vagy aki őt szeretné. Clary jutott eszébe, az, ahogyan Simon rá nézett. Annyi gondoskodás, annyi vágyódás egyetlen pillantásba sűrítve, amennyit ő életében nem tudott magából kipréselni. Ez kellett volna neki. Az a pillantás, amit Simon nem neki tartogatott
Isabelle szinte ellökte magát a másiktól. Érezte, hogy éget a tekintete, ahogy mélyen a másik szemébe nézett.
Semmi.
Simon kicsit ugyan kapkodta a levegőt, és két piros folt jelezte az arcán a zavarát, de semmi egyéb.
Isabelle legszívesebben ráüvöltött volna, vagy még inkább saját magára, hogy ugyan mit hitt, de aztán egyiket sem tette. Szinte közönyösnek hallotta a hangját, amikor megszólalt:
– Itt van az inged. – Azzal a meglepett Simon mellkasának dobta a fekete inget, ami valahogy a kezében maradt. A fiú az utolsó pillanatban kapta el a ruhadarabot. Mielőtt azonban bármit mondhatott volna, Isabelle már tovább is indult az ösvényen.
Isabelle igyekezett úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem az imént támadott volna le egy mondént egy park kellős közepén. Végül is nem először fordult vele elő ilyesmi…
Simon tétován köszörülte meg mellette a torkát. Isabelle leküzdötte a kényszert, hogy megkérdezze, megakadt-e rajta valami.
– Sajnálom – mondta helyette –, hogy nem láttunk tündéreket. Biztosan siratódalt szereznek vagy csecsemőket rabolnak valahol máshol…
– Csecsemőket… hogy mit csinálnak?
Isabelle eleresztette a füle mellett Simon nyekergését. – De Magnus buliján szerintem lesznek féjek, talán phoukák is, ők szoktak zenélni. Bár táncolni nem nagyon lehet arra, amit játszanak.
Simon egy darabig hallgatott, talán még mindig a csókjukat emésztgette. De legalább felhagyott vele, hogy beszélgetni próbáljon róla.
– Ez a Magnus veszélyes fickó? – kérdezte aztán.
– Brooklyn Fő Boszorkánymestere, muszáj veszélyesnek lennie.
– És feltétlenül el kell mennünk hozzá?
– Ha Clary meg akarja tudni, mi van a fejében, akkor neki igen. Te meg feltételezem, Claryvel akarsz tartani.
Isabelle fanyarul vette észre, hogy a hangja egy oktávval magasabbra szökött, amikor kiejtette Clary nevét. Simonnak azonban szerencsére nem tűnt fel.
– Persze – vágta rá a fiú. – Csak nem akarom, hogy baja essen. Vagy csalódás érje.
– Az élet tele van csalódásokkal – felelte csendesen Isabelle. – Jace pedig úgyis vigyázni fog Claryre.
Simon úgy horkant fel, mintha azt mondaná, pont ettől tart ő is.
Isabelle hirtelen támadt és megmagyarázhatatlan örömöt érzett Simon féltékenysége hallatán.
– Jace egyébként is úgy néz Claryre, mint akiért egy kamion elé vetné magát.
– Azt hittem, Jace csak úgy brahiból is egy kamion elé vetné magát.
Isabelle-t egy pillanatra elnémította a válasz, talán mert Simon éleslátóbb volt, mint amit kinézett volna belőle. Aztán vállat vont.
– Talán ezért vannak érte úgy oda a lányok – jegyezte meg. – Clary is.
Most Simonon volt a sor, hogy elhallgasson. És egy darabig némán sétáltak tovább. A nap különös árnyékokat festett eléjük az útra – a parkban megrekkenő hőségben úgy tűnt, mintha reszketnének, mintha ők maguk is reszkettek volna.
– Estére – törte meg a csendet Isabelle – szereznünk kell neked valami más ruhát. Amennyire lehet, közülünk valónak kell látszanod.
– Most mondom, nem engedem, hogy nekem essetek egy fekete filccel.
Isabelle elmosolyodott. – Az ingedet kifordíthatjuk, hogy ne látszódjon a… hm… felirat rajta.
Simon szétterítette a karján az említett inget, mintha ellenőrizni akarná, hogy azon is, nem csak a pólóján van valamilyen felirat.
– Azt állítod, hogy a GÉMER MINDHALÁLIG nem túl árnyvadászos? Pedig benne van a halál is – mondta.
– Mi egyáltalán nem hordunk feliratos ruhákat.
– Még olyat se, hogy MINŐSÍTETT DÉMONÖLŐ vagy FEL MIND A NYOLC KÉZZEL?
– Nem.
– A neveteket se írjátok bele a címkébe?
– Miért írnánk bele? – húzta össze a szemöldökét Isabelle.
– Hát ezt a sok fekete cuccot könnyen össze lehet keverni.
– Ha Jace az én ruhámat találná felvenni – felelte vidáman a lány –, az inkább mulatságos lenne, mintsem tragikus. De ha már a ruháinknál tartunk, Alec kölcsönadhat neked egy fekete nadrágot.
– Ez tényleg nem…
– Árnyvadásznak kell látszanod – ismételte Isabelle nyomatékosan.
– Jó. Rendben – egyezett bele Simon, mintha ő tenne szívességet. Ami azt illeti, Isabelle felvillanyozódott a kilátásra, hogy amíg Clary azzal a Magnusszal dumál, ő ügyelhet Simonra. Talán akkor is ügyelhet rá, amikor Clary látja… Ezt a gondolatot elhessegette.
– Nem kellene lassan visszamennünk az Intézetbe? – kérdezte meg Simon.
– De. Még ki kell választanom, hogy én miben megyek Magnushoz.
Tettek egy éles jobbkanyart a következő elágazásnál, és a metró és Brooklyn felé indultak. Isabelle menet közben vetett egy észrevétlen oldalpillantást Simonra. Eltűntek a piros foltok az arcáról, lehajtott fejjel sétált mellette, látszólag mélyen a gondolataiba merülve. Isabelle pedig ezúttal biztos volt benne, hogy azok a gondolatok nem körülötte járnak.
Isabelle megszokta, hogy a fiúknak ő kellett, és most beismerte, hogy igazából neki pedig nem Simon kell, aki még miközben csókolóztak is, mintha tartott volna tőle, hanem valaki, aki úgy néz rá, mint ahogyan Simon nézett Claryre. A tudatra volt szüksége, hogy bízhat abban, hogy ha egyszer szerelmes lesz, nem fogják összetörni a szívét. Elkeserítő felismerés volt, ami a szédítő meleg ellenére arra késztette, hogy fázósan fűzze össze a karjait maga előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése