Filmnézés: Rush - Hajsza a győzelemért

2006 óta, Nico Rosberg óta rendszeres nézője vagyok a Forma1-nek. (Nico Rosberg egyébként csak nekem jelez egy korszakot. Mindenki másnak valószínűleg Rosberg csak ott van... egy ideje. És tehetséges. És nincsenek eredményei.) Így mint rajongónak, nem is volt kérdéses, hogy beülök-e egy Forma1-gyel foglalkozó mozira. Még úgyse, hogy én meg a sportfilmek... hát mondjuk úgy, hadilábon állunk. Előbb röviden erről.

Tehát sportfilmek. Általában túl hollywoodiak, a szó teljesen pejoratív értelmében. Ennek érdekében a többdimenziós párharcokat, versenyeket lecsupaszítják valami végtelenül egyszerű "valósítsuk meg az álmainkat"-sztorivá, ahol megdőlnek nemcsak az adott sport szabályai (ugye tízpercig tartó egyenes a Forma1-ben, igen, rólad beszélek, Felpörgetve), de sokszor a fizika törvényei is. Mindezzel tényleg csak annyit elérve, hogy van egy újabb popcorn mozink (amikkel persze nincs baj, csak na... majd magyarázom), de semmi a sport igazi ízéről (bűzéről...), igazi emberi drámáiról. És mindezt tényleg állítom úgy, hogy a Góól filmeket (oké, az első kettőt) imádom, Gavin pedig a legviccesebb és legszerethetőbb sztereotípia az egészben.

Éppen ezért volt most annyira üdítő egy ellenpéldát látni. Mert a Rush Forma1 volt, és sport, és annyira, annyira hihető karakterek, és a látvány, és hetvenes évek, és akcentusok... ésésés mindez a tovább mögött.

Napló a regényírásról VII.

Amikor nincs cselekmény...

... akkor az én írásomat olvasod. Mert ki ír egy ifjúsági kviddicskupáról regényt, vagy egy kártyapartiról novellát? Aki imád karakterizálni, vargabetűket tenni a történetben, és eltérni mindattól, ami az eseményeket érdekessé tenné. Csak ül és ír a karakterekről, akikbe teljesen belezúgott. Ja, ez lennék én. És még igazán erős karaktereim sincsenek, jéj! No mindegy, az előző posztban már kiangstoltam magam, most megoldó-módba kapcsolok. A tovább mögött.

Napló a regényírásról VI.

A teljes pánik és ihlethiány

Nem szeretem azt a szót, hogy ihlethiány. Legalábbis az elmúlt egy évben, amióta rendszeresítettem az írást, meggyőztem magam, hogy nem hiszek benne. Mert nekiálltam akkor is írni, ha a fejem majd széthasadt, ha bőrig áztam hazafelé jövet, ha olyan fáradt és ideges voltam, hogy legszívesebben bőgtem volna. Képzelhetitek, milyen vidám kis sztorik keveredtek azokból az estékből... xD 

Most mégis azt érzem, hogy valami elveszett belőlem, nem a lelkesedés, mert a villamoson, séta közben, elalvás előtt folyton a regényen pörög az agyam, tervezgetem, gondolkozom a szereplőkön, hogy van-e cselekményem (nincs, de erről majd egy következő naplóban)... Mégis fogni a billentyűzetet, megnyitni a dokumentumot... nem megy. De egyáltalán nem, egy dokumentummal se. Pedig próbáltam fanficelni, novellázni, de teljes kedvedtlenség - és nem biztos, hogy ez a jó szó. A tovább mögött próbálok jobbat keresni. De figyelem, angstolás-veszély! Akit ez bármilyen szinten elborzaszt, ne olvasson tovább!

Napló a regényírásról V.

Az én kicsi Mary Sue-m

Ki is az a Mary Sue? A merengő definíciója következik. (A jellemzés tipikusan a Harry Potter-fanfictionök Mary Sue-jához készült, de a HP-s vonatkozásokat kiemelve igaz lehet bármilyen írásra.)

Mary Sue egy karaktertípus általános neve. A Mary Sue-k hetyke, okos, segítőkész tinédzser boszorkányok (...). A Mary Sue történetben mindenki szereti Mary Sue-t, mert Mary Sue mindenben jó. Mary Sue zseniális boszorkány, remek barát, jó vezető, ravasz és tehetséges párbajozó, valamint lélegzetelállítóan gyönyörű. Az ilyen karakter neve gyakran megegyezik a fic írójának nevével, legyen az valódi-, írói-, vagy becenév. A történet végén a Mary Sue karakter szenvedélyes csókban forr össze az író imádott karakterével, általános rajongás fogja övezni, esetleg elhalálozik, a szereplőgárda mélységes fájdalmára, s a világ gyászba borul mögötte. 

Összegezve, Mary Sue-t írni nem jó. Hiba. És az én mumuson mostanság. Komolyan, szó szerint, elgondolkoztam  rajta, hogy jelen pillanatban milyen alakban jelenne meg nekem egy mumus, hát tutira, a főszereplőm lenne mint tökéletes Mary Sue. Már csak arra kellene rájönnöm, hogy tudnám legyőzni. Erről elmélkedem a tovább mögött, meg arról, hogy miért könnyű a főszereplőnket elrontani.

Random random: Hírek a fandomok világából

A héten már volt poszt Maggie Stiefvater legújabb regényéről, ami a Shiver trilógiához íródik, briliáns ötletességgel ennek a címe Sinner lesz. Erről bővebben itt lehet olvasni.

Ám más fandomok háza táján is történtek érdekes dolgok. A Harry Potter kapcsán is futott be új infó (MI?!), de szó lesz a Hamuvárosról és egy nem-annyira-új-de-jóóó videóról a Csillagainkban a hiba forgatásáról. Mindez a tovább mögött.

Filmnézés: A végzet ereklyéi - Csontváros (The Mortal Instruments - City of Bones)

Alig néhány nappal az után, hogy elolvastam a regényt, volt szerencsém megnézni a belőle készült filmet is. És hála a jó égnek, ez végre nem 3D-ben ment. Nem is emlékszem, utoljára mikor láttam 2D-s filmet, de annyira hiányzott, mert én hogy gyűlölöm azokat az átkozott 3D-szemüvegeket... Szóval a pozitív oldalon máris egy pipa. Hogy a többi pipa hova kerül, meg mit jelentenek ezek a pipák, vagy hogy miért erőltetem ezt a szóképet, az kiderül a tovább mögött.

Random random: Shiver, mármint Sinner

Még friss hír, és szokatlanul tőlem nem hetekkel/hónapokkal lemaradva írok róla: Maggie Steifvater írt egy kiegészítő regényt a Shiver-trilógiához! A címe Sinner lesz, és a főszereplők Cole és Isabel.

A feldolgozás pillanata.

Még mindig.

Á, én teljesen padlót fogtam. Maggie Stiefvater az egyik kedvenc íróm, a Shiver-triógia pedig a legkedvesebb YA-sorozatom. Cole és Isabel pedig vibrálóan izgalmas páros. Borzongok már a gondolatra is, hogy egy teljes könyvet olvashatok róluk. A tovább mögött kicsit bővebben a már elkészült, de még bőven kiadás előtt álló új regényről.

Fanfiction: Tüzek és hamvaik (Harry Potter)

Tudom, ahhoz képest, hogy nem akartam fanfic-birodalommá változtatni a blogot, ez immár az ötödik fanfiction, amit feltöltök. Egyelőre viszont lefoglal a suli, meg lelki válságot élek át a regénykezdeményemmel kapcsolatban, szóval azt töltögetem, ami raktáron van.

Ez a novella a Harry Potterhez kapcsolódik.  

Harry/Hermione. Vannak életek, amelyek szétszakíthatatlanul egybefonódnak. Ezek a kapcsolatok többek, mint egy "barátság" vagy "szerelem" címke, ha elveszítjük őket, az élet, mintha megállna. Szomorú, erősen angstolós novella. (Bocsánat.) A tovább mögött.

Könyvolvasás: Cassandra Clare - Csontváros

Tudom, a film is kijött már, a regény 2009-ben, kicsit le vagyok maradva, de ez van, ha az ember a könyvtárakból él és utál előjegyeztetni valami, a maga számára is érthetetlen okból. De azért múlt héten csak sikerült sort keríteni a regény elolvasására, ami nagyjából a megjelenése óta (tehát négy éve, jesszum) izgatja a fantáziámat.

Cassandra Clare-t régóta ismerem a fanfictionök világából, aki ugyanis szereti Draco Malfoyt - a fanfices Dracókért én teljesen oda vagyok -, annak kikerülhetetlen volt az írónő Draco-trilógiája (Draco Dormiens, Draco Sinister, Draco Veritas). Volt a történet körül "némi" botrány, plágium-vádak, meg hasonlóan bájos dolgok, de ezek hozzám csak mostanában jutottak el, amikor a tumblr-ön szembetaláltam magam egy olyan poszttal, ami szerint Jace sztorija a sólymáról, amit az apjától kapott, és amit az apja megölt (ez spoiler?), ugyanaz, amit Draco is elmond a fanficben. Hoppá. Számomra ez inkább érdekesség, mert magunktól lopni még mindig nem bűn (és igazából nem is lopás), a Draco-témáról pedig legyen elég ennyi. A Csontváros kapcsán is felmerültek ilyen-olyan észrevételek, én azonban bár a tovább mögött a saját felfedezéseimről szót ejtek, nem nevezném Cassandra Clare-t tolvajnak. Minden író kölcsönöz megoldásokat máshonnan, sokszor teljesen önkéntelenül, ugyanis, amit olvasunk, látunk, hatással van ránk, ez alól pedig nem tudunk kibújni. Éppen ezért elítélni az írónőt nem fogom semmiért, hiszen nem is ismerem. Szóval a tovább mögött (csak harmadszor írom ezt le, de most már mindjárt ugrunk a tovább mögé) szigorúan csak a regényről lesz szó.

Napló a regényírásról IV.

Ritmus

A szövegnek van egyfajta ritmusa. A mondatok hosszúsága és szerkezete pedig ezt nagyban alakítja. Amint ezt a cseppet sem korszakalkotó felfedezést a minap megtettem, rögtön meg is fejtettem, hogy miért nem működik az egyik rész az írásomban. Ugyanolyan felépítésű mondatok egymás hegyén és hátán. Ühüm, ez eddig szép és jó, nagyszerű észrevétel, ügyes vagyok... de hogy küszöböljem ki?