Fanfiction: Ezernyi hang (Harry Potter)

Valamiért szeretek vérfarkasokról írni. (Lehet persze ennek köze Maggie Stiefvater Shiver-trilógiájához, és lehet, hogy nem kellene értetlenkednem a "miért"-en.) Gondolom, teljességgel elkerülhetetlen volt, hogy bár életem első befejezett HP-írása is Remus Lupin nagy titkáról szólt, egyszer évekkel később visszatérjek a témához, és elmeséljem ugyanazokat az éveket egy más megközelítésben. Ezúttal James és Sirius szemszöge helyett, Remus fejébe másztam bele.

A legtöbb írásomban van valami apróság, amit más talán észre sem vesz - nem is kell, nem ez a cél -, de én magamat remekül el tudom vele szórakoztatni. Itt elárulom, mi volt az: minden jelenet első mondata valamilyen hanghatást foglal magában. Mert hogy ebben a novellában fontos szerephez jutnak a hangok.

"A képek elmosódnak, a szagok elvesznek, a vér íze felidézhetetlen. De a hangok, azok megmaradnak."
Remus úgy akar élni, ahogy a mondás tartja, magányos farkasként. De mi van, ha hiába küzd ellene, a barátság és a törődés így is, úgy is megtalálja? Mit tehet? El lehet-e hinni, hogy a farkaskórság ellenére ez is jár?
Több, kisebb jelenetből összeollózott, szomorkás novella.

(A jobb oldali kép LMRourke munkája. A képen a fiatal Remus Lupin látható.)

  

Ezernyi hang

A kupé ajtaja zörögve csúszik a helyére a belépők után. Remus felpillant a könyvéből. Két fiú masírozik be, karjukban az állukig tornyozták az édességeket. Ez megmagyarázza, hogy miért hagyták hátra a bőröndjeiket, és miért csak azokat találta ott Remus, amikor megérkezett. A fiúk közül a magasabbik, akinek az arcát mintha egy játékkatonáról lopták volna, Remus felé bök a csokibékájával, miközben a másik kezével a többi nyalánkságot az ülésre szórja.

– Te ki vagy? – kérdezi.

Remusnak nincs kedve beszélgetni, de a másik kettő látszik olyan barátságtalannak, hogy ne is kelljen ettől tartania. Egy bemutatkozást még megengedhet magának.

– Remus Lupin. Most kezdek a Roxfortban.

A fiú még fürkészi egy pillanatig Remus arcát, aztán vállat vonva lehuppan az édességei közé.

Csak a csokipapírok zizegése hallatszik, meg a lapé, ahogy Remus újabb oldalba kezd a könyvében.

Aztán a másik fiú vet véget a szótlanságnak. – Te is mardekáros akarsz lenni? A múltkori útitársaink tiszta zakkantak voltak.

Remus azt gondolja, hogy ilyen felvezetés után mindenki letagadná a Mardekár-rajongását. Neki nem kell hazudnia.

– Nem hiszem. És zakkant se vagyok. – „Az pont nem. Vérengző szörnyeteg viszont…”

– James. – Úgy érezhette, a vallomással Remus kiérdemelte a jogot, hogy megtudja a nevét. Aztán James a másikra mutat. – Ő meg Sirius. Sirius a neved, ugye? Bocs, tudom, hogy a csillagokhoz van köze. Kisgöncöl? – tippel újra.

Sirius elvigyorodik. – Á, a szüleim nem voltak ennyire kreatívak. Bár a Pegasus számításba jött.

Remus kellemetlenül érzi magát. A könyve társaságának jobban örülne, mint ennek a kettőnek. Úgyse lehet a barátjuk.

Neki nincsenek barátai.

Nem kockáztathatja, hogy egyik éjjel felfalja őket.

Sirius hatalmasat harap a csokibékájából, a figura egész fejét a szájába tömi, és még az orra is maszatos lesz. A pulcsija ujjával letörli a csokifoltot, és az ökle mögül veszi szemügyre az édességhez tartozó kártyát, amit aztán rögtön Remus felé hajít.

– Én nem gyűjtöm őket. Szóval, tessék.

Remus nem tudja, miért nem mondja, hogy őneki sincs egy kártyája se. Hallgat, és a markába szorítja az ajándékát.

~~*~~

Szárnyak suhognak el Remus füle mellett. Ő az asztallapot nézi. Nincs mire várnia, a szülei örömtáncot lejtenek, amiért megszabadultak tőle. És azt se akarja látni, ahogy a többiek az otthonról kapott csomagokat bontogatják. A zabkása kavargatása egyébként is minden figyelmét leköti. A fehér masszába szórt fahéj lassan barnává színezi a reggelijét, és míg az utolsó bagolyhuhogás is elhal a Nagyteremben, Remus a meggydarabokat számolja a kásájában. Legközelebb hozhatna magával egy könyvet.

James váratlanul oldalba löki. Amikor Remus meghökkenve felpillant rá, a szeme sarkából észreveszi, hogy Sirius az imént kapott levelét apró cafatokra tépkedi. James se szólal meg, helyette barátja viselkedésén értetlenkedik. Siriusnak feltűnik, hogy közönsége akadt.

– Holnap tutira rivallót kapok. „Hogy merészeltél a Griffendélbe kerülni?! A Black-család minden generációja a Mardekárba járt!” – Sirius hangja magasra szökik, ahogy – feltehetőleg – az anyját utánozza.

Remus szívesen megemlítené, hogy ő is mekkora csalódás a szüleinek. Ez a gondolat összezavarja. Miért vigasztalná Siriust? Semmi jó nem sülne ki belőle.

A kanalával tovább köröz a zabkásában.

~~*~~

Remus a saját csontjainak roppanását hallgatja, meg az esőcseppek kopogását a Szellemszállás deszkáin. Monoton a ritmus. A fájdalom a régi. Lassan kínzó folyam, amely minden teliholdkor végigzubog a testén. Egyenként töri el a csontokat, minden tagja remeg, egyszerre fázik és van melege, és az idő csak nem akar telni.

Remus lekapja magáról a talárját, és gombóccá gyűri az ölében. Nadrágban és trikóban izzad tovább, a farkas most úgy égeti belülről, mintha tényleg tűz gyúlt volna a bőre alatt. Hat éve minden hónapban átéli ugyanezt, így tudja, még messze az átváltozás vége. Kiskorában egyszer kíváncsiságból elolvasott egy regényt, amiben az egyik szereplő – a főgonosz – vérfarkas volt, neki úgy ment az átalakulás, mintha csak kiugrana az emberi bőrből, át a farkaséba. Hopp és kész. Nincsen gyötrelmes várakozás, mire a test egyik alakból a másikba küzdi magát.

Persze, Remusnak már az is feltűnt, hogy az ő átváltozásai is rövidültek az évek alatt. Igaz, amikor először jött el a telihold, rögtön elájult, és nem emlékezett rá, mikor volt ember és mikor vérfarkas, de második alkalommal olyan lassan indult meg a folyamat, hogy már azt remélte, nem is fog megtörténni. Akkor még a fél éjszakát Remusként töltötte, most alig pár óráig nélkülözi a vadállatot. Elképzelni sem meri, mi lesz öt vagy tíz év múlva. Talán nála is eljön a hopp? De akkor legalább nem lesz fájdalom. A sebei ugyanis csak emberként kínozzák, a farkaséletében eltompul minden érzés. Ha másnap megpróbálja felidézni a vérfarkasként töltött órákat, csak a saját csaholását hallja, azt, ahogy a karma dühösen karcolja végig a padlót újra és újra, a szél zúgását, azt, ahogy legszívesebben abba vonyítaná a sirámát, mégis a Szellemszállás falai verik vissza. A végén csak ezekre emlékszik. A képek elmosódnak, a szagok elvesznek, a vér íze felidézhetetlen. De a hangok, azok megmaradnak.

~~*~~

Az ágy megnyikordul James alatt, ahogy leveti magát Remus mellé. Ő épp a cipőfűzőjét köti repülésbiztos csomóba.

– Te, Remus, szoktál kviddicsezni?

– Egyedül nem túl vicces – jön csípőből a válasz, aztán Remus észbe kap, és kevésbé közvetlen reakciót talál. – Nem.

James nem adja fel. – Én szoktam. Otthon van egy Nimbusz 1200-asom, de itt a suliban biztos csak régi Kométákat használhatunk.

Sirius a magasba nyújtott karjával igyekszik elérni Remus ágyának tartógerendáját. Pár centi még hiányzik hozzá. Végül feladja, és megtámaszkodik az egyik oldalsó oszlopban.

– Ha nem házi seprűk, nekem megteszi. De már viszket a fenekem, hogy végre megint repülhessek.

Remus elmosolyodik, ám nyomban le is törli ezt a furcsaságot az arcáról. Aztán fintorokba rángatja a száját, kísérletezik, hogy vajon vissza tudja-e varázsolni. Nem is emlékszik rá, mikor mosolygott utoljára. Azon bezzeg nem kell gondolkodnia, hogy mikor sírt legutóbb.

 Közben James és Sirius mögött halad az udvar és az első repülésórájuk felé. Igyekszik lemaradni a két fiútól, de azok nem hagyják – mindig megállnak, hogy bevárják. Hamar odaérnek az óra helyszínére, ott pedig Remus már nem tud elhúzódni a közelükből. A két barát között áll meg, az egyik fűben heverő Kométa400-as előtt. Szomszédjai rögtön a kezükbe hívják a saját seprűjüket, és látszik, szinte bizseregnek az ujjaik, hogy felpattanhassanak rájuk. Mr. Hush Aang, az oktatójuk, azonban még épp idejében érkezik, Sirius és James pedig egyszerre dobják vissza a földre a seprűket. James másik oldaláról halk kuncogás hangzik fel. Egy szintén griffendéles háztársuktól, Petertől érkezett. Mr. Aang figyelmét elkerüli az incidens, és belefog a tanrend ismertetésébe. Sirius seprűje álmosan gördül arrébb.

– Aang régen a Chudley Csúzliknál volt terelő – súgja James Remusnak, és egyáltalán nem zavarja, hogy kánonban beszél a tanárral. Remusnak kicsit ellenére van, mégse pisszegi le a fiút. – Akkor, amikor még jól álltak a bajnokságban. Hűha, jó öreg lehet…

– Seprűket a kézbe, gyerekek! – Mr. Aang hangja egészen mézes-mázasnak hat. Remus nem tudja elképzelni a varázslót hatalmas ütőt lengetve, ahogy épp megfélemlíti az ellenséges hajtókat. – Csak annyit kell mondani, hogy „fel”, és engedelmeskedni fog. – Mosolyogva int példaként Jamesre és Siriusra, akik terpeszben, a lábuk között a seprűjükkel várják, hogy végre felszállási engedélyt kapjanak. – Ne féljetek! Vannak seprűk, amik megmakacsolják magukat, de ha határozottak vagytok, a kezetekbe repülnek.

Remus nem szeret félni. Egy fadarabtól se fog megijedni. – Fel!

Legnagyobb meglepetésére a csenevész Kométa rögtön a markában landol. A James mellett tébláboló Peter már nem ilyen szerencsés. Egyre reménytelenebbül hajtogatja a parancsszót, és még akkor se sikerül neki, amikor már mindenki végzett. James végül megsajnálja, és amíg Aang nem néz oda, maga bűvöli oda Peternek a seprűt. Peter hálásan pillog rá.

– Jöjjön a következő lépés – harsogja a tanár. – Most szép lassan felemelkedünk a levegőbe. Óv…

James és Sirius még a mondat vége előtt kilőnek a magasba.

–…atosan.

Remus életében először ül seprűháton, és sokkal kényelmesebbnek találja, mint amilyennek képzelte. Összeszedi minden bátorságát, és elrúgja magát a gyeptől. Néhány fűszál szétreppen, ahogy a cipője egy erőteljes dobbantástól elválik a talajtól. Még három méterrel se lehet a föld fölött, amikor körbepillantva látja, hogy Sirius már csak egy aprócska, fekete pont a Tiltott Rengeteg szélén. Nem ő az egyetlen, akinek feltűnik, és Aang riadtan robog el a fiú után. Egy darabig az egész csoport őt nézi meg Siriust, aki gyanúsan sokáig nem veszi észre az oktató közeledtét. Aztán egyszeriben más vonja magára Remus figyelmét. James seprűje mintha teljesen megbolondult volna. És bár James láthatóan kiváló repülő, most alig tudja magát a nyélen tartani. A Kométája ideges vargabetűket jár a levegőben, a farkából a hirtelen irányváltásokkor csak úgy záporoznak a cirokszálak. Remus nem haboz, ösztönösen érzi, mit kell tennie. Előredől, és a seprűjével célba veszi az egyre reménytelenebb helyzetbe keveredő Jamest. Amikor elég közel ér hozzá, előkapja a pálcáját – és már csak egy kézzel kapaszkodik. Most nincs ideje aggódni, hogy talán elveszíti az egyensúlyát, vagy hogy rosszul sikerül a bűbája és James zuhan le. Előreszegezi a pálcát, és a varázslata nyomán kékes remegés szalad végig a szeszélyes fán. A seprű még egy utolsót ránt Jamesen, aztán végleg megnyugszik.

Sok minden lehetne James első mondata Remushoz, ő mégis a leglehetetlenebbet találja meg.

– Még hogy sose repültél… Vagy kamu volt, vagy Merlin adta tehetség vagy!

Persze, később megköszöni az életmentést, Sirius meg bocsánatot kér, mert ő csalta el véletlenül Aangot a közelből. Peter egészen estig álmélkodik Remus ügyességén. Remus pedig minduntalan csendre inti őket. A baj csak az, hogy mindezt lekopni képtelen mosollyal az arcán teszi.

~~*~~

Remus még maga is kihallja a hangjából a hazugságot. – Az édesanyám beteg. Tényleg muszáj hazamennem.

– A kutyád múlt havi halálába betegedett bele? – kérdi Sirius. Talán gyanakszik, bár az igazságnak a közelében sem járhat.

– Wolfie sokat jelentett mindannyiunknak – motyogja zavartan Remus, és már nagyon szeretne kislisszolni Sirius mellett a hálóteremből. Ő azonban elállja az utat. Karba tett kézzel támasztja a kijáratot.

– És mindenképp este kell utaznod?

– Hopp-porral megyek, nem mindegy, sötét van-e odakinn?

– Múltkor is este mentél.

– Mint említettem, mindegy…

Sirius félbeszakítja. – Na, és mi baja van anyukádnak? Súlyos, hogy rád is szüksége van?

Remus kezdi elveszíteni a türelmét. – Nem tudom, de kiderül, ha végre elindulhatok.

Sirius nem felel, de egy hosszú pillanat után megadja magát, és ellöki a hátát az ajtótól.

– Jobbulást! – szól még Remus után.

James a klubhelyiség egyik foteljében ül, és megfejthetetlen arckifejezéssel néz Remusra. De mindketten hagyják, hogy kimásszon a portrélyukon.

~~*~~

Egy denevércsalád fészkeli be magát a Szellemszállás egyik szobájába; bőrszárnyaik csattognak, ahogy ide-oda repülnek.

A szél úgy ront neki a falaknak, mintha szét akarná őket törni.

A padló nyekereg a farkas talpa alatt. És ő az éjszakába vonyít.

~~*~~

A sáros föld cuppog a lábuk alatt. Remus James, Sirius és Peter társaságában sétál a Roxfort udvarán. James azt mondta, muszáj friss levegőt szívnia, különben felrobban a feje attól, hogy Lily Evanst kell hallgatnia. Az állítás több sebből is vérzik. Remus nem ért sokat a biológiához, de még így is tudja, hogy az ember feje nem robbanhat fel, és azt is, hogy nehéz lett volna Jamesnek Lilyt úgy hallgatnia, ha egy percre se fogta be, hanem minden egyes szurkálódásra felelt. Mégis szívesen tart Jamesékkel, és igyekszik nagyon mélyre űzni a bűntudatát emiatt. Ha jóban is van a három fiúval, még nem barátok. És ha esetleg így lenne, hát majd egyszerűen elmondja nekik, mi is ő igazából. Bármikor kiszállhat. Egyelőre semmi jóvátehetetlen nem történt.

James jókedvűen löki a két karját Peter és Remus vállára, és félig rájuk támaszkodva szövegel valamilyen kviddicsmeccsről. Sirius egy kavicsot rugdos mellettük előre – az nagyot csattan, amikor egy pocsolyában landol, és telefröcsköli Peter talárjának alját. Siriusnak megtetszik a játék, és egyre súlyosabb köveket csapdos a sárba. Mire visszaérnek a Roxfortba, mind a négyen nyakig koszosak.

~~*~~

James hangosan horkol. Sirius félálomban kel fel az ágyából, és gördíti oldalra. James elhallgat, Sirius pedig visszacsoszog a helyére. Észre sem veszi Remust, aki pedig ébren van, és az ablakból nézi a birtokra hulló éjszakát. Felhők borítják az eget, mert egyetlen csillag sem látszik, de a hold is csupán sápatag mása magának, ahogy a fellegek eltakarják. Pedig másnap holdtölte, ilyenkor mindig fenyegetően hivalkodik Remus előtt. Ez az este más, és Remus először meri beismerni magának, hogy talán ő is más egy kicsit. A szülei, amióta megkapta a kórságot, megvetik őt. Soha nem mondták a szemébe, de éjszakánként elért hozzá a szomszéd szobából a suttogásuk, anyja zokogása, apja öklének ütemes csapódása a falon. Hangok égtek a fejébe. És ő örökké egyedül volt, csak ezeket a hangokat hallotta. De a Roxfort… az más. Dumbledore nem utálja, mindig kedvesen beszél, és Madam Pomfrey olyan sokat segít. McGalagony professzor együttérzőn néz rá, még a szigorú maszk is eltűnik róla. Most pedig már nem csak a felnőttek vannak. James, Sirius meg Peter is ismerik a titkát, és alszanak, békésen alszanak, tudva, hogy egy szörnyeteg a hálótársuk. A barátjuk.

James délután azt mondta: „Az is bátor, aki be tudja ismerni, hogy tévedett. Nem kell egyedül csinálnod.”

Remus bár egymagában ül az ablakban, többé nem magányos. Hiába küzdött ellene, most már nemcsak a farkas teszi azzá, aki, hanem James, Sirius és Peter is. Az emberi élete már az ő hangjuk is.

~~*~~

Remus sípolva fújja ki a levegőt. Azt hitte, ennél már nem lehet fájdalmasabb az átváltozás. De úgy tűnik, most hogy van mit elhagynia Remusként, a tagjai még nehezebben kényszerítik magukat a farkasbőr alá.

Csontok törnek lehetetlen hajlatokba.

Sirius egészen kitekeredik, ahogy a roxforti tóban élő polip egyik karja után veti magát.

Inak feszülnek.

A bájitaltan kezdőknek vízszintesre simul, miután Peter újra és újra végighúzza az öklét a könyvgerincen.

És vér dobol Remus fülében.

James a háromszorosukra dagadt lábakkal trappol a Gyengélkedőre, közben azt hajtogatja, hogy „Pipogyusz ezért még megfizet”.

Remus üvöltve veti ki magát a saját testéből.

~~*~~

A süvegek suhogva szállnak a levegőbe. Dumbledore professzor derűsen tapsolja meg a hetedéveseket, poharak csörrenek és koccannak egymásnak. Sirius hangosan kurjongat, James Lilyt csókolja meg, Peter nevetése gurgulázik a tömegben. Ezen a napon, ebben a percben ők a világ. Remus áll közöttük, és talán nem fél, hogy az első igazi menedékét, a Roxfortot, maga mögött kell hagynia.

~~*~~

A hangok megmaradnak, olyanok is, amiket Remus nem is hallhatott. Mégis kérlelhetetlenül ott csengenek a fülében.

Ahogy a Potter-ház felrobban. Egyetlen puff. Aztán recsegő romok, sisteregve lobogó emlékek. Sirius a pálcájával a levegőbe suhint. Peter üvölt, és újabb robbanás következik. Két detonáció söpri el mindazt, ami valaha Remusé volt.

Sirius kacag, a nevetése akár az ugatás, nem hagyja abba egészen addig, amíg láncok nem csörrenek a csuklóján. Ugyanezeket zörgeti végig a cellája ajtaján, amikor Remus felkeresi. A levegőt szürcsölve szívja be, mintha az Azkabanban ez lenne az egyedüli tápláléka. A folyosón a dementorok a köpenyükkel végigsuhognak a kövön, és amikor lélegeznek, ők tényleg esznek. A látogatóból Remus-darabkákat zabálnak.

Ha a vérfarkas nem falja fel az ember-barátait, azok magukat pusztítják el. Az eredmény ugyanaz, a farkasember egyedül marad. Remusnak be kell látnia, tizenegy éves kora előtt volt igaza: ennek így kell lennie.

~~*~~

A kerti locsolócsövekből szerteszét fröccsen a víz. Kényesen tiszta ház a Priver Drive 4, még kívülről szemlélve is. A téglákon a festés egyenletes, egy megveszekedett sárfolt se piszkítja be, a cserepek katonás rendben sorakoznak egymás mellett, egyik se áll csálén. A gyep frissen nyírt, vonalzót lehetne húzni a fűszálak felett, az öntözés pedig csillogó zölddé színezi őket. Az udvarba nem építettek se hintát, se mászókát, egy pad árválkodik csak az egyik fa árnyékában, de azt is inkább kiállításra tervezték, nem kényelmes üldögélésre.

Remus tesz egy lépést előre. Nem tudja elképzelni Harryt ilyen környezetben. A fiú kiskorában kiköpött James volt, a szemét leszámítva. És James az életkedvével rögvest szétrombolná ezt a kirakati idillt. James azonban halott.

Remus nemcsak annak az életnek a lehetőségével játszik el, amiben James és Lily még élnek, de azzal is beérné, ha most becsöngethetne a Dursley-ház ajtaján, és azt mondhatná, ő a gyerek majdnem-keresztapja. Tekintve, hogy az igazi az Azkabanban karistolja a falakat, a „majdnem”-et le is hagyhatná. De abban az életben ő nem farkas volna, nem marcangolná véresre magát minden holdtöltekor, nem üvöltené tele az éjjeleket, és nem festene rémeket Harry álmaiba sem. Abban az életben a belsőjében tátongó lyukat ki lehetne tölteni. Ott nem akarná magát arra kényszeríti, hogy hagyja csak a lelkét üresen, mert bármi is kerül a helyére, a farkas kitépi onnan. És ha ez a bármi magát találná tönkretenni, ő nemcsak a hamvait nézné, hanem legalább vele égne. Abban az életben nem az éjszakák hangjai konganának a fejében, az az élete több lenne, mint ezernyi farkas-emlék.

Az az élet soha nem létezett.

Remus halk pukkanással tűnik el a semmiben és feledkezik meg a Privet Drive-ról.

~~*~~

A Roxfort Expressz kerekei megcsikordulnak a síneken, ahogy a vonat pöfékelve útnak indul. A bőr reccsenve feszül meg Remus alatt, amikor a férfi leül egy üres kupéba. Más talán meg se hallaná, de a farkasok füle érzékenyebb, mint másoké.

Egy páracsepp végigremeg az ablaküvegen, ahogy a reggeli fagy utolsó nyomaként leolvad onnét. Remus a fejét a hideg felületnek dönti, és behunyja a szemét. Régóta először felidéz más hangokat is. A farkas agóniáját minden rémálmában újraéli, hogy aztán teliholdkor újabb részleteket gyűjtsön hozzájuk. De most az emberi életét betöltő hangokat is magába szívja, amik egykor hívatlan vendégként furakodtak a magánya helyébe. Először a legszörnyűbbek jönnek elő: a vas csattogása, a tűz könyörtelen ropogása, aztán elméje visszatér a még régebbi múltba. A Roxmorts utcáin visszhangzó nevetés, a pennák egymásnak felelő sercegése, Sirius kavicsainak cuppanása a sárban, a szél zubogása Remus körül, amikor először repült, édességpapírok zizegése és a kupéajtó üvegének zörgése…

– Szerintetek ki lehet ez? – Egy fiú suttog.

Egy lány felel neki. – R. J. Lupin professzor.*

VÉGE

----- 

* A történet utolsó két megszólalása idézet a Harry Potter és az azkabani fogoly című kötetből. De amúgy is minden jog J. K. Rowlingé... satöbbi.