Könyvolvasás: Jus Accardo - Touch (Érintés)

2015-ös első, regényformájú olvasmányom. Innen már csak felfelé vezethet az út.
Mikor egy idegen fiú száguld le a patak melletti töltésen, és épp a lába előtt ér földet, a tizenhét éves adrenalinfüggő Deznee Cross úgy dönt, kihasználja a lehetőséget, hogy felbosszantsa apját, ezért hazaviszi a titokzatos, jóképű, jégkék szemű srácot. De valami nem stimmel Kale-lel. Dez cipőjét hordja a zuhany alatt, lenyűgözik az olyan tárgyak, mint egy DVD, vagy egy váza, és mintha attól tartana, hogy a lány egy érintésétől elporladna. De egyszer csak megjelenik Dez apja, fegyverrel a kezében, és jóval többet tud Kale-ről, mint kellene. Dez rájön, hogy sokkal több van a fiúban – és az apja „ügyvédi irodája" is más – mint az elsőre látszott. Kale a Denazen részvénytársaság rabja volt – egy szervezeté, amely összegyűjtötte a „különleges" gyerekeket, akiket csak a Hatosnak neveznek, hogy fegyverként használja őket, egy egész életen át. Á, igen, és az érintése? Az halálos. Dez és Kale mindenre elszántan csatlakozik a Hatoshoz, hogy legyőzzék a Denazent, mielőtt azok kapják el őket és Dez apja rájön a legnagyobb titokra. A titokra, melyet Dez egész életében meg akart óvni. A titokra, melyért Kale ölne, hogy megóvja.
Ha azt állítanám, hogy ez volt életem legrosszabb könyvélménye, akkor hazudnék. Ha azt, hogy a legjobb, nos, az első szótagnál elröhögném magamat. Végigszenvedtem magam a regényen, mert szeretek szenvedni, mert minden regényen igyekszem keresztülverekedni magamat.
Különös egyvelege volt a Touch annak a két érzésnek, amit rossz könyvek esetén érzek, a dühnek - tudjátok, a sok felkiáltójeles, hogy lehet mindenki ilyen hülye típusú dühnek - és az unalomnak. A nagy leszámolásnál már csak rutinból járta a szemem a sorokat. De mivel azt szeretném, hogy nagyon távolról, hunyorítva, álmosan és másnaposan rá lehessen húzni erre az értékelésre, hogy korrekt, a tovább mögött listába szedem, mi tetszett és mi nem. (És igen, nem csak a "mi nem" részt csinálom meg.)

Évösszegzés: 2014 legizgalmasabb könyves karakterei és legnagyobb csavarjai és legszebb stílusa és álompasijai és álompárjai


Igen, a 2014-es év decembere nem úgy alakult, ahogy terveztem, így a nagy évösszegzés elmaradt, de mivel kis jegyzetfüzetecskémben megmaradtak a listák, most, februárban, magunk mögött hagyva a vizsgaidőszakot és úgy egyáltalán, az átkozott januárt, közzéteszem ezeket. A blogra azért nem kerültek fel eddig, mert indoklás is tartozott volna hozzájuk, most nem tartozik. (Többnyire.) Csak a LISTA. Halállista a legrosszabbakkal és bevásárlólista a legjobbakkal. (Ezt a mondatot tényleg vegyük úgy, mintha le sem írtam volna.)

SZÓVAL ahogy a bejegyzés címének az eleje mondja - legizgalmasabb könyves karakterek 2014-ből:

Adam Parrish (Blue Lily, Lily Blue - Hollófiúk sorozat)
Még mindig legkedvencebb YA-karakter. Evör.

Blue Sargent (Blue Lily, Lily Blue - Hollófiúk sorozat)
Oké, kis indoklás itt is: eddig is imádtam Blue-t, de ebben a kötetben végleg az egyik kedvencem lett. Talán az ő szála sikerült ezúttal a legerősebbre.

Ruben Mack (A viharszívű Mya Mavis - Pippa Kenn sorozat)
Ó, Ruben, a valaha volt álompasi, akit én már az első részben is akkor szerettem meg igazán, amikor hülye volt és hazudozott. Most szintet lépett, tényleg ütnivalóan viselkedett, és ezáltal annyira klisémentes lett, hogy le a kalappal Kemese Fanni előtt.

Patrik, Lilla és Alex (Szívből, színből, igazán)
Próbáltam ide egyvalakit választani hármuk közül, aztán rájöttem, hogy bár egyénileg is imádtam ezeket a hibákkal teli, de remek karaktereket, igazán együtt váltak kedvenccé. Baromi izgalmas a dinamika köztük végig.

Raphael Santiago (A Végzet Ereklyéi sorozat, meg a kiegészítők)
Az igazat megvallva, az a bizonyos Bane krónikás novella szerettette meg őt velem, mert addig pff. De onnantól: ó, wow! A befejező kötetben is imádtam Raphael szálát.
Adrian Ivaskov (Vérvonalak)
Ismét egy vámpír, és ismét egy olyan pasi, akinek sok történetbe telt megszerettetni magát. A Vámpírakadémiában nem akartam szeretni, mert mintha csak azért íródott volna Adrian, hogy szeressem. De a spinoff sorozatban! Karakterfejlődés, hell yeah!

Don és Lucy (Scar, mert szégyenletes módon a Lucyt még nem olvastam)
Na, így kell új fajt teremteni.
Meg tök jó karaktereket.
Meg a legfurább, és mégis nagyon is szerethető szerelmi szálat.

Isabel Culpeper és Cole St. Clair (Sinner)
Szerelmes vagyok ebbe a kettőbe. És a végtelenségig tudnék tőlük idézgetni, vagy dumálni Isabel kocsiverős jelenetéről vagy a szociopata kvízeiről, és Cole-ról és a fürdőszobájáról és a barátkozós módszereiről...