Sorozatnézés: The Shadowhunters (1. évad 1. és 2. rész)

Ha már ennyit szövegeltem itt, és főleg molyon a Shadowhunters sorozatról, és kampányoltam mellette ezerrel, furcsa lenne, ha nem írnám meg a véleményemet a végeredményről – legalábbis, ami az első két részt illeti.

Figyelem, spoileres lesz a bejegyzés, de a megfelelő helyeken majd külön jelölöm, addig lehet nyugodtan továbbolvasni.

Szóval. Egyrészt, amit nagyon vártam a sorozattól, a könyvhű szereplők – ez bejött. Kicsit kihat rájuk az, ami problémám a részekkel egyébként volt, de erről majd később. Az, amit eddig a színészektől kaptam, abszolút visszaigazolta azt, amit a promókból már sejtettem. Még Kat is (Katherine McNamara aka Clary), aki a legelső kikerült részletekben megijesztett azzal, hogy rossz lesz, nagyon is jól helytállt. Persze, nála, meg a többieknél is akadtak olyan mondatok, amik kicsit még merevnek hangzottak, de nagyon az elején járunk a sorozatnak, úgyhogy ezek várhatóan szépen kicsiszolódnak majd a játékukból. Az már most is látszik, ahogy az interjúikból is látszott, hogy nagyon értik ezeket a szereplőket, metsző pontossággal tudták őket visszaadni… Komolyan, még én is, aki jót vártam tőlük, dobtam egy hátast. Tényleg lenyűgöztek, ahogy az Intézet is, a kosztümök, az átgondolt változtatások, sok-sok apró gondolat (pl. a parabatai kapcsolat megmutatkozása a harcjelenetben). Néhol utóbbiak kivitelezése még biceg és apró plot hole-ok is előfordulnak, de összességében baromira látszik az a gond, amit a Shadowhuntersre fordítottak, úgyhogy én mindenképpen izgatottan és optimistán várom a folytatást.

Másrészt viszont… ami problémám volt ezzel a két résszel… Hát, tulajdonképpen az, amit a készítők és a színészek is agyon hangsúlyoztak, én meg nem gondoltam bele, hogy több mint szokásos promószöveg, mégpedig hogy mindenkinek szól ez a sorozat. Na most, az sose jó, ha egy sorozat, vagy könyv vagy akármi nem lövi be a célközönségét. Nem feltétlenül erre kell gondolni az első jelenetek megírásakor, de mondjuk egy regénynél egy szerkesztésnél, vagy sorozatnál a készítő asztalánál fel kell hogy merüljön. Az, hogy valami mindenkinek szól, lehet szerencsés mellékhatás, de szerintem soha sem cél. Az igazán jó sorozatok nem mindenkinek szólnak, mert mondhatom, hogy a Gilmore Girls mennyire minőségi, egy negyvenéves férfinak nagy eséllyel nem fog tetszeni, vagy hangoztathatom, hogy a Jack és Bobby a sorozatírás magasiskolája, a tizenhárom éves unokahúgom (bár igazából nincs tizenhárom éves unokahúgom) halálra unná magát rajta. A Shadowhunters viszont látszólag célul tűzte ki, hogy mindenkinek megfelel, és ettől valahogy olyan „kötelező” lett az egész. Nemcsak azért tudtam, hogy mi fog történni, mert ismerem a sztorit vagy mert tucatnyi promót láttam, hanem mert annyira kiszámítható. De tényleg, még poénok és helyzetkomikumok szintjén is. MINISPOILER. A második részben például mikor mondják, hogy „50 dollárba, hogy Alecnek nem fog tetszeni ez a terv.”, aztán Alec rögtön belép és „Nekem nem tetszik ez a terv.”. Tipikus, de nem az a „haha, tipikus” (legalábbis számomra), hanem az a „(sóhaj), tipikus”. MINISPOILER VÉGE. (Bár egyébként az ilyen poénok még simán betudhatók annak, hogy tudatosítani akarják bennünk, kik is ezek az emberek – majd lejjebb még írok erről. Ez a kicsit önismétlésbe, kicsit szájbarágásba hajló párbeszédírás sok sorozat gyerekbetegsége. Amint megismertük a karaktereket és a világot, ez várhatóan le fog csiszolódni.)

A történet szintjén is éreztem, hogy úgy íródott, hogy „oké, akkor most ezt KELL csinálniuk, most oda KELL menniük”. Nem szépen hagytuk, hogy a GPS elnavigáljon minket az úti célunkhoz, hanem a térképünket rázva rángattuk a kocsit egyik kanyarból a másikba. Vagy másik analógia, ha valamiért most nagyon belejöttem ezekbe (és egyik rosszabb, mint a másik xD), hogy olyan volt ez a két rész, mint jégtáncban a kötelező program. Nem tudom, hogy még mindig él-e ez a versenyszabályzatban, mindenesetre, amikor még rendszeresen követtem a sportot, létezett, szóval a jégtáncosoknak mielőtt rövidprogramot és kűrt mutathatnak be, van egy kötelező programja. Megmondták, milyen táncnem, minek kell benne szerepelni, és annyi, kicsit a tálalással kreatívkodhat az ember, de nem nagyon. Na, így éreztem itt is. Hogy gyorsan, amit a könyvekből le kell tudni, azt lepörgetjük itt az első néhány részben, és aztán jöhetünk mi. Na, ezt a „mi”-t várom én, és egyelőre besaccolom úgy az ötödik részt, mire oda eljutunk, és a sorozat megtalálja a saját hangját és azt, ahogy el akarja mesélni ezt a sztorit. Persze, hogy ne csak itt elégedetlenkedjek, hozzáteszem, hogy ÉRTEM, minek pörgetik az eseményeket, mert ezek az események kellenek ahhoz, hogy a szereplők character acja beinduljon. Nem véletlen a második rész cliffhangere, SPOILER egyszerűen muszáj volt Simon szálát elindítani, különben csak ügyeletes harmadik kerék lenne, meg a poénkodó sidekick, ami hosszútávon fárasztó lenne. SPOILER VÉGE.

A másik, ami szintén a „célközönségünk az egész világ” elvből következik, hogy hajlamosak voltak hülyének nézni a készítők. Apróságok szintjén is, például higgyék el, hogy ha nem olvastam volna a könyveket, akkor is megjegyeztem már a hetvenedik perc végére, hogy a bunkó srácot Alecnek hívják, nem kell mindenegyes hozzá intézett mondatba belemondani. A másik meg, amikor pont hogy kikacsintgatni akartak nekem, könyvolvasónak. Ez néha persze jól sült el, például MINISPOILER Simon dalánál :D MINISPOILER VÉGE, de máskor (pl. „mundane...”) csak a fejemet fogtam, mert a sorozat konkrétan nem kacsintgatott, hogy „Na, érted?”, hanem az arcomba üvöltött: „NA, ÉRTED?!”. Nekem legalábbis ilyen érzésem volt, de ez már egyébként eléggé ízlés dolga.

A furcsa meg éppen az ebben a hülyének nézésben, hogy közben a világépítés szerintem teljességgel követhetetlen volt annak, akinek a regényekből már nem volt mindez ismerős. Bár hozzáteszem, a világépítés (mármint infóadagolás szintjén) a regényekben is szörnyen béna volt, szóval ez azért nem ilyen specifikusan sorozatos hiba.

És szintén a fentiekből következik az (mindjárt befogom), hogy a szereplők sem úszták ezt meg. Ez persze abszolút menthető, hiszen ezek a részek még épp nem arról szólnak, hogy karakterfejlődjenek a szereplők, ilyen nagy gárda esetében pedig még csak nem is arról, hogy mélyebben bemutassák őket, hanem arról, hogy nyomot hagyjanak bennünk. Hogyha egy-két mondatot is, de el tudjak arról mondani új nézőként, ki Izzy, vagy ki Simon. Viszont a második rész végére pont náluk kettejüknél ért ez el az önismétlés határára. Még épp nem az, és SPOILER azzal, hogy Simon szála beindult, nála el fog tűnni ez a probléma, ahogy remélem, hamar behozzák a tündéres szálat Izzynek, és akkor nála se lesz gond. SPOILER VÉGE.

Hm, nagyon kritizálóra sikeredett ez a hát… kritika. Viszont félreértés ne essék, szerettem azt, amit láttam, csak remélem, hogy a későbbiekben még sokkal jobban fogom szeretni (úgy hogy biztos lehetek abban, nem csak a könyvek meg színészek iránti imádatom fokozza ezt a szeretetet). Mert hiszem, hogy amint a sorozat elhiszi, hogy nem kell mindenkinek megfelelnie, nem aggódik azon, hogy a könyvolvasók miatt ennek meg ennek a részletnek bele kell kerülnie az epizódokba, abban a pillanatban baromi élvezetes lesz ez. Ahogy haladunk előre, az írók is otthonosabban érzik majd magukat a karakterek fejében, a színészek úgy egyébként a szereplők bőrében, és tényleg innen felfelé vezet az út. Nem azért, mert én remélem, hanem mert tényleg azt éreztem ki a pilotból és a második részből is, hogy több a Shadowhuntersben az ígéret, mint amennyit egyelőre meg mert mutatni. Végszónak pedig éppen ezért üzenet a készítőknek, akik nem tudnak magyarul, soha nem hallottak erről a blogról, és egyébként is már elkészültek az első évaddal: ne gondolkozzatok azon, hogy nekünk mi fog tetszeni, csak higgyétek el, hogy fog!